Talán nem is ez a legmegfelelőbb cím arra, amiről most írni szeretnék. De nem találom a szavakat. Egyelőre legalább is nem. De kezdjünk csak bele a témába:
Sétálok az utcán és szembe jön velem egy számomra álom pasi/ nő és az mondom: szerelmes vagyok.
Utazom a BKV egyik járatán, felszáll az egyik megállóban egy pasi/csaj, meglátom és azt mondom: szerelmes vagyok.
Aztán abba reménykedem, hogy ugyan ott száll le, ahol én, vagy ugyan arra megy amerre én. Csak, hogy még egy kicsit gyönyörködhessek benne, mert valami megfogott a kinézetében. A szeme, a szája, a haja, a mosolya. Az arca. Valami.
Valami mindig van a külsőben, ami miatt felfigyelünk valakire, ami alapján eldöntjük, hogy igen, vele érdemes lenne szóba állni. Aztán később majd eldöntjük, hogy tényleg jó döntés volt-e vele belekezdeni bármibe is vagy nem. De kanyarodjunk egy kicsit vissza. Ott tartottunk, hogy meglátjuk és azt mondjuk: szerelmes vagyok belé.
Legalább is a külsejébe az vagyok, hiszen még nem is ismerem.
Persze szerelem és szerelem között is van különbség.
Amikor érzem, hogy elolvadok a nevetésétől, amikor minden egyes másodpercét élvezem annak, amit együtt töltünk, amikor vele álmodok, amikor egy titkos pillantást vett rám, amikor megérint, amikor megcsókol... Szóval mindent. Na akkor tudom: szeretem. És azt is tudom, hogy eszem ágába nincsen elhagyni se most, se később. Soha.
Na ez már teljesen más, mint amikor meglátom az utcán az idegent és azt mondom...
De már mindenki tudja, hogy mit mondok.
De akkor vajon tényleg beleszeretek? Persze, hogy bele, a külsejébe mindenképp. De nem tudhatom, hogy szeretni fogom-e igazán, hogy elviselem-e minden tulajdonságát... Hogy a külsejének van-e akkora hatalma felettem, hogy mindenhogyan Őt szeressem.
Augusztus 20-ról sok mindent lehetne mesélni, igen csak fontos meghatározója az ország történetében. De hát ezt nagyjából azért mindenki ismeri, úgyhogy válthatunk is témát, mert nem erről szeretnék beszélni.
Hiszen a gyerekek szemében ez a nap csak arról szól, hogy este szép tűzijátékot láthatnak a városban, anya és apa pedig ha minden jól megy otthon van és nem dolgozik. Ezért estefele fogják magukat és elindulnak, hogy 9-re szerezzenek maguknak egy jó helyet, ahol tökéletesen rálátnak majd a várva várt fireworksre. De hát nem mindenkinek érnek rá a szülei, ezért ha szerencsések maradnak a rokonok, mint nagyszülők unokatestvérek.
Esetünkben is így volt. Két unokaöcsém valamint egy barátjuk jött ki este fél 8 környékén a budai oldalra, ahol én valamint barátnőm már foglaltunk is egy remek helyett, ahonnan mindenre rá lehetett látni. Mondjuk egészen nehéz volt kettőnknek 5 személynek helyet foglalni. De minden esetre ügyesek voltunk és igen, sikerült. Félig. Ugyanis egy bácsi meg egy néni…. (nevezzük őket csak így, bár rájuk még a „bácsi” és „néni” nagyon is szép kifejezés, csak éppen nem akartam obszcén szavakkal illetni őket, tekintettel a blogra.) Szóval ott tartottam, hogy ők ketten hoztak egy sör padot (nem, nem otthonról, hanem a villamos sínekre kitett asztaloktól nyúltak be egyet), majd letették elénk, úgy, hogy mi még véletlenül se tudjunk esetleg majd leszállni a korlátról. Úgyhogy nem egészen értettük, hogy ezzel nekik mi a céljuk, de nem is igazán töröttünk velük. Egészen addig, amíg meg nem érkezett a két kiskorú unokaöcsém és barátjuk. (Ne felejtsük el, esetünkben 12 évesekről beszélünk). Barátnőmmel leszálltunk, mert már eléggé kényelmetlennek éreztük, és sétálni is szerettünk volna egyet, úgyhogy átadtuk a helyet a gyerekeknek. Ketten gond nélkül fel is ültek rá, azonban azt vettem észre, hogy a harmadik már nem ül fel, inkább arrébb állt.
- Miért nem ülsz fel? – kérdeztem meg én.
- Mert azt mondták az a hely foglalt. – panaszolta Levi, a kissrác.
- Mit mondtak? És ki mondta?
- Ő! – mutatott rá a nénire és bácsira, akik a padon ÜLTEK!
- Menjél csak, ülj fel! – mondtam neki és megvártam míg az egyikük rászól. Meg is történt.
- Ne ülj oda. – mondta a néni.
- Mi a probléma? – szóltam neki oda, de már teljesen elöntött a düh, amit talán egészen eddig még soha életemben nem éreztem.
- Az, hogy ezt a helyet mi foglaljuk! – válaszolt A Nő.
- Tessék?? Mit csinálnnaaaak? – akadtam ki teljesen. – Itt mi ketten ültünk azért, hogy a gyerekeknek legyen hely, úgyhogy ott Ő fog ülni! Ha pedig valami nem tetszik el lehet menni innen a fenébe! Nem emlékszem arra, hogy egy kurva szóval is mondták volna, hogy szeretnének itt helyet. Úgyhogy a gyerek ott marad, ha tetszik, ha nem!
Lehet, hogy egy kicsit kemény voltam, de az én unokacsöéimet senki nem fogja piszkálni. (Rajtam kívül).
Erre persze nem szóltak egy szót sem, ellenben a bácsi hatalmas vigyorral a képén, felült és így a gyerekek összeszorulva ültek tovább. Természetesen ekkora már totálisan kiakadtam, egyszerűen kedvem lett volna lelökni a bácsit, és mosolyogva nézni, hogyan loccsan szét a feje a betonon, ahogy lezuhan a rakpartra.
- Hogy lehet valaki ekkora pofátlan szar alak, hogy a gyerekek elől elfoglalja a helyet! Szégyellhetné magát, egy ilyen utolsó mocskos paraszt! – majd inkább otthagytam, mert biztos voltam benne, hogyha nem megyek el onnan gyorsan, akkor lelököm. Természetesen a barátnőm velem tartott és nyugtatott. Bevallotta, hogy sosem látott még így, pedig már azért a hat év alatt biztosan lett volna rá alkalom. És természetesen igazat adott nekem, nem azért, mert barátok vagyunk, hanem azért, mert valóban nekem volt igazam.
Fél óra múlva tértünk vissza, ekkor láttuk, hogy a bácsi ugyan leszállt, de nekitámaszkodott a korlátnak. Unokaöcsém pedig feltalálta magát mindig arrébb ment egy kicsit, már-már észrevétlenül és tádámm: Már is meg volt az öt hely, hogy mindannyian odaférjünk. Úgyhogy úgy gondolom megérte harciasnak lenni, kiállni a gyerekek mellett és még azután is hangosan megjegyezni néhány nem túlságosan finom kifejezést egy-egy oltással vegyítve.
Ezek után (már annyira nem is néztük ugyan), de eltűntek, ami nekünk kifejezetten jó érzés volt. Végül viszonylag kényelmesen, de tökéletes kilátással nézhettük végig a tűzijátékot, ahol pár képet is sikerült csinálni.
Most volt néhány napom olvasni és volt is egy könyv, amire nagyon kíváncsi voltam. Méghozzá Kovács András Péter, az egyik legjobb stand up-os regényére… Szóval neki is estem, ahogy sikerült kikölcsönözni a könyvtárból.
Nem tudom… Jobbat vártam, de nem mondanám azt, hogy rossz könyv. Jó-jó, de ennyi. Egyszer (esetleg kétszer) olvasható. A figurák nagyon szerethetőek, az alap történet is szintén nagyon jó. Egy-két humor is található természetesen, amin az ember elnevetgél és kész. Ettől függetlenül mind a két könyvet olvastam és kíváncsian várom már a harmadik részt is.
Elmondhatom hát, hogy ismételten egy korszak zárult le az életemben. Vége van a Főiskolának, mostmár végérvényesen is bebocsátást kaptunk a világba, az NAGYBETŰS ÉLETBE.
Kislányként mindig arról álmodoztam, hogy majd ha felnövök nekem minden sokkal könnyebben fog menni, nem kell megküzdenem semmiért sem, és nem kell annyit harcolni, mint a szüleimnek, azért, hogy legyen mit felmutatniuk.
Aztán az évek szépen lassan csak teltek én meg éltem, mint hal a vízben… Iskola, tanulás, munka. És aztán már azon kaptam magam, hogy állást keresek. Jöttek szép sorba az akadályok, amiket hol sikeresen elhárítottam, hol pedig szimplán kudarcot vallottam, de továbbálltam. És most, már nem hogy a küszöbön vagyok, de már a fél lábamat kitettem rajta, rájöttem, rengeteg dolgom van még itt. Rendeznem kell a múltamat is, hogy aztán egy teljesen tiszta lappal kezdhessem el azt, amitől a velem egy cipőben járók esetleg félnek, azt amibe a fiatalabbak még bele sem gondoltak vagy ha igen, akkor ők is azokat az ábrándokat kergetik, amit egykoron én. És vannak a már tapasztaltak a szülők, a nagyobb testvérek, rokonok, barátok, akik már ismerik a dörgést és hiába is mondanak neked bármit, te csak annyit válaszolt „Velem nem így lesz”. Szerintem nem fogok nagy titkot elárulni, hogyha azt mondom, hogy most tévedsz… De remélem, hogy nem így lesz persze!
Ami viszont fontos: Hiányolni fogok egy nagyon fontos embert az életemből. Nem mondom, hogy teljesen el fogunk egymástól szakadni, mert az szinte lehetetlen. Hogy miért? Ugyan egyikünk sem merte kimondani, hogy többet érez a másik iránt, mint szimpla barátság, ezzel szembe ez mindenki számára nyílt titok volt, mi mégsem léptünk. Amikor meg talán összeszedtük a megfelelő bátorságot hozzá, valami közbe jött… Vagy nekem volt épp barátom vagy neki volt épp valakije. Ezáltal pedig a bátorság odavész és már csak a bánat marad. De minden egyes végsőnek hitt percnél (főleg az év vége felé) kihasználtuk, hogy bármilyen okból kifolyólag, de együtt töltsünk pár órát. Átlátszó trükköket alkalmaztunk a lopott percekért, de mind a ketten gyávák voltunk ahhoz, hogy változtassunk bármin is. Majd eljött a búcsú, az utolsó pillanat, amikor láttam a tekintetedbe, hogy marasztalnál, hogy még azt a kevés időt kihasználjuk, de nem lehetett. Mennem kellett.
És most itt vagyunk. Külön utakat fogunk járni, te boldog leszel, ahogyan majd én is. Idővel mindenképp. Talán majd jót tesz, hogy nem fogunk tudni a másikról. Hogyha elfelejtjük egymást teljesen. Lehetséges ez egyáltalán? Nem, nem hiszem. De majd igyekszünk.
Ahogy pedig az elején már említettem, szükség lesz erre mivel egy új lappal kezdünk majd bele (mindannyian) az új életszakaszunkba.
Hát az nekem soha nem ment. Meg aztán itt van egy blog is, amibe majd írok is, épp ezért fogtok tudni beletekinteni az én kis életembe, ezáltal pedig megismerni... Illetve nagyjából. Aztán vagy bírni fogsz, vagy nem. Az oldal lényege azonban messzebb áll a „személyes, bemutatkozó” témától. Azért jött létre, hogy az Én, írásaim felkerüljenek az oldalra. Nos ennyit, nagyon röviden magamról.
AJÁNLOM AZ OLDALT
