Minden egyes pillanatban szeretnék írni, mert tudom, hogy képes vagyok. Mert hiányzik, mert szeretem.
De nem tudok.
Leülök a bekapcsolt gép elé és csak megnyitok egy üres Word dokumentumot (vagy egy már elkezdettet) és: SEMMI.
Gépelek és törlök.
Nem jön az ihlet.
Elhanyagoltam a munka miatt, ami kifáraszt. Ami elveszi az összes szabadidőmet, de az írás rovására megy. Amiből megélek, de nem boldogít.
El kell mennem, ki kell szabadulnom az unalmas hétköznapokból. Vajon menni fog? Vissza tudom hozni azt a "régi énemet", ami volt? Tudok ugyan olyan jól írni, mint eddig vagy jobban is? Vagy örökre elvesztem a sorok mögött és már csak hátulról figyelhetem a fejembe már kialakult történeteket? Vajon lesz valaha is legalább egy eladott saját könyvem? Vagy mindig csak álmodozom róla és csak mások könyvét fogom olvasni?
Sok a kérdés és úgy érzem, hogy nem teszek érte semmit.
Bár úgy gondolom, ez a pár sok már egy jó lépés affelé, hogy elinduljak.
Igazán rossz, amikor egynap arra ébredsz, hogy hagytad kilépni az életedből azt az embert, akit csak magadnak szerettél volna. Akiről mindenki mondta, hogy igen, Ő a neked való. Amikor még Ő is úgy gondolta, te kellesz neki.
De mostmár késő a bánkódásra, mostmár hiába is sírsz utána, vége. És igen, ezt el kell fogadnod.
Az ami kívülről szép még lehet belül romlott. Azért mert kívülről vidám, belülről még szomorú. Azért mert kívülről mosolyog, belül sír és éppen összeomlik. Arról, hogy a szeme ragyog, nem a boldogság tehet, hanem a könnyek. Azért mert nem mondja, hogy hiányzik, attól még meg szakad a hiányától a szíve. Azért mert a szíve még ver, attól még rég összetört.
Így karácsony estéjén senkit sem szeretnék elszomorítani, de elég régen írtam már. Most sem fogom túlzásba vinni. Nem mintha unnám, szó sincsen ilyenről, egyszerűen csak nem visz rá a lélek, hogy kiírjam magamból mindazt, ami bennem van. Most nem… Viszont hoztam egy versecskét, ( The End )ami nem éppen ünnepi hangulatú, de frissítésnek megteszi. Ma.
Azt mondják, hogy a búcsúzkodás sosem jó, meg nehéz és egy csomó ember épp ezért nem is szeret mástól elköszönni (hogyha az hosszabb időre, messze utazik például). Hát én sem vagyok az a búcsúzkodós típus, de azt hozzátenném, hogyha ÉN utaznék el messzire a barátimtól mindenképpen elköszönnék. Rossz, fájdalmas, esetenként sírással jár, de ez természetes. Vagy legalább is valamennyire. De nem is erről van szó. Hanem arról a szar (és most bocsánat a kifejezésért) érzésről, amikor valakit a barátodnak hiszel és végül kiderül, hogy tulajdonképpen Ő nem is igazán tart fontosnak.
De akkor, hogy mindenki számára világos és érthető legyen a sztori, röviden elmesélem miről is hablatyolok itt össze-vissza..
Volt egy fiú és egy lány. Vitatott, hogy fiú és lány között van-e barátság (és ha igen miért nem?), no de a lényeg, hogy közöttük volt. Tény, hogy az egész úgy alakult ki közöttük, hogy eleinte a fiú többet akart a lánytól, aztán meg a lány akart többet a fiútól, de a lényeg, hogy soha nem vallották be egymásnak, így maradt meg közöttük a barátság. Aztán már mind a kettejüknek kapcsolata lett, de az Ő barátságuk még ezt is kibírta és nem zavarta meg. Legalább is a lány így vélte. Aztán egyik nap a fiú közölte, hogy elmegy világot látni egy hónap múlva, de hogy mikor jön vissza, azt nem tudja. A találkozónak úgy vetettek véget, hogy még egy utolsó „búcsúestet” tartanak. Még beszélnek majd, vagy összeülnek egy kinti sörözésre. Vagy valami ilyesmi… Azaz egy hónap rohamosan telt, a fiú pedig nem jelentkezett. Már csak pár nap volt hátra az indulásig, míg végül a lány kereste fel a fiút. A következő napot beszélték meg találkozó céljából, valamint azt, hogy majd a fiú keresi. Nem kereste. Már csak egy nap volt hátra, amikor este megszólalt a lány telefonja. És igen… A fiú volt az. A másnap mind a kettőjüknek szűkös volt, így hát a nagy búcsúzás elmaradt. DE a legbántóbb a következő mondat volt, ami a fiú szájából elhangzott: „Kötelező a mi találkánk?”
Mit mondhat erre egy ember? Nyilván azt, hogy nem. Nem kötelező… Mert ha ezt a másik fél kötelező programként írja fel magának, az már régen rossz. Hogyha akart volna csak úgy találkozni és elköszönni egy barátjától megtette volna. De így nyilvánvaló, hogy nem tartja ezt fontosnak.
DE visszatérve a legelejére: Két lehetőség van arra, hogy a fiú miért nem köszönt el. Add egy: Azért, mert nem szeret búcsúzkodni (ami mondjuk fiúknál érdekesen hangzik), add kettő: Azért, mert már réges-rég nem tart olyan jó barátnak, mint ahogyan azt a lány képzelte.
Lehet válogatni a két lehetőség közül, el lehet dönteni, aztán… Aztán vagy igaz az egyik vagy nem.
Hát az nekem soha nem ment. Meg aztán itt van egy blog is, amibe majd írok is, épp ezért fogtok tudni beletekinteni az én kis életembe, ezáltal pedig megismerni... Illetve nagyjából. Aztán vagy bírni fogsz, vagy nem. Az oldal lényege azonban messzebb áll a „személyes, bemutatkozó” témától. Azért jött létre, hogy az Én, írásaim felkerüljenek az oldalra. Nos ennyit, nagyon röviden magamról.
AJÁNLOM AZ OLDALT
